Az Elsinore Jones – Szerelmi baj története folytatódik… és nem is akárhogyan! 🥂

Fogadjátok szeretettel a könyv folytatásából az első fejezetet – egy szilveszter éjszakáján játszódó részletet, ahol minden újrakezdődik… 💥💔

👀 Ha már ismered Elsinore világát: ez egy exkluzív ajándék neked.
🔥 Ha még nem: ez a fejezet tökéletes kedvcsináló, hogy belemerülj a történetbe.

📲 A fejezet nyers formában olvasható teljes egészében először itt a weboldalon:

Új év, régi érzelmek, és egy éjszaka, ami mindent megváltoztathat…

Te készen állsz Elsinore visszatérésére? ✨

#Szilveszter #ElsinoreJones #NoraRoth #SzerelmiBaj #Előkönyv #ÚjFejezet #Olvasnivaló

Szilveszter

A zene dübörgött, a fények villództak, és a rengeteg ember több-kevesebb sikerrel próbálta a ritmusra riszálni azt, amije volt. Abba, hogy kinek mije volt most nem mennék bele, de a lényeg, hogy elég sok látszott belőlük. Nem hiába volt a mini a divat mostanság.

Vancouverben voltunk szilveszter éjszakáján, és persze az a buli, amire némi esély mutatkozott akkora népszerűségnek örvendett, amit én el sem tudtam képzelni. Bár gondolom így van ez, ha az ember bátyja híres hollywoodi filmsztár.

Vagyis így gondoltam elsőre, és még meg is szidtam magam a rosszmájúságomért, mivel később be kellett ismernem, hogy rengeteg iskolai haver, szomszéd, és egyéb ismerős került elő, akik akkor is a család mellett voltak amikor még nem jutott nekik ennyi siker osztályrészül.

Aztán arra is rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki Nick miatt volt ott.

Nicola, aki újságíróként dolgozott amíg a fiúk meg nem születtek rengeteg embert ismert a városban, és úgy tűnt meg is hívta őket mind egy szálig.

A könyvtáros Nadia sem panaszkodhatott. Vancouverben vagy a könyvtár számított a társadalmi élet elsőszámú központjának, vagy a munkája mellett minden más idejét barátkozással töltötte, de ő is nagy hölgykoszorúban nevetgélt a terem egyik sarkában.

Végül pedig a laboránsként dolgozó Naomit is felismertem vele nagyjából egykorú emberek között. Úgy hallottam olyan jó a kollektíva a cégnél, hogy gyakran bulizott együtt a kollégáival.

A vőlegényem – hú de furcsa szó, és igazából nem is voltam benne biztos, hogy helyes a mi esetünkben – testvérei szervezték ezt a bulit az ő hazatérésének tiszteletére. Nick megesküdött, hogy másról nincs szó, tehát a majdnem eljegyzésünkről, illetve a jamaikai vízesés alatt félmeztelenül előadott szerelmi vallomásról sem, és bár láttam kacsintgatásokat köztük amikor a gyűrűt meglátták az ujjamon, a vacsorai incidens óta mégsem említette senki.

Karácsony után érkeztünk a kanadai óceánparti városba, és úgy terveztük január első napjaiban megyünk valamikor vissza. Az eddigi napokat csendesebben töltöttük, és főleg több ruhában, mert a vancouveri telet össze sem lehet hasonlítani a kaliforniaival. Sok időt töltöttünk el a testvérekkel és családjukkal, vittük az unokaöcsiket mindenfelé, szétnéztünk egy kicsit a városban, és leginkább élveztük, hogy együtt vagyunk.

A repülőtérre Hank, Nicola férje jött ki elénk és kissé hadarva adta elő mi történt az utóbbi időben, ki mit kapott karácsonyra, és kin milyen frizurát vagy milyen pulóvert kell megdicsérni ha jót akarunk.

Ugyan felajánlották, hogy lakjunk náluk, van elég hely és a gyerekek is nagyon örülnének, mi mégis egy szálloda mellett döntöttünk, hogy némi nyugalmunk is legyen, viszont megígértük, hogy reggeltől estig náluk leszünk majd, hiszen a gyerekek imádták Nicket és amikor a városban járt mindig sok időt töltött velük.

A repülőtérről a városba furikázva rengeteget nevettünk Hank történetein, jópofa fickó volt, pedig adóellenőrként dolgozott, bár lehet, hogy pont ezért volt ilyen jó humora. Azt másképp nem is lehetett volna bírni.

Egyenesen a Four Seasons hotelhez vitt minket.

Mire Nickkel gyorsan kipattantak az autóból egy londíner ott is termett és a nyitott csomagtartóból guruló kiskocsira halmozta a kuffereket. Hankkel elbúcsúztunk azzal, hogy este találkozunk, mert vacsorára hivatalosak voltunk hozzájuk. Nem gondoltuk, hogy sokkal előbb is látni fogjuk egymást, sőt, mi daraboljuk a krumplit.

Nem sokáig ácsorogtunk a Vancouveri hidegben, a londínert követve rögtön beszaladtunk a szálloda előcsarnokába, ahol kellemes meleg fogadott minket és némi szokatlan nyüzsgés is.

A recepcióhoz ballagtunk és Nick megszólított egy épp ráérő hölgyet a pult mögött.

• Jó napot. Nick Cassidy néven foglaltam egy lakosztályt. – mondta miközben a fiú türelmesen állt mögöttünk a bőröndökkel.
• Jó napot Mr Cassidy. Rögtön utánanézek. – válaszolta a recepciós udvariasan majd őrült sebességgel elkezdett pötyögni a számítógép billentyűzetén.

Pár másodperc elteltével néhány ránc jelent meg a homlokán, majd némi torokköszörülés után a mögötte álló épp iratokat rendező kollégájához fordult, mormolt neki pár szót amit mi nem értettünk, majd ő is bekapcsolódott a homlokráncolásba, de szobaszámot még nem tudtunk.

• Nos Mr Cassidy nem találok az ön nevére foglalást. Biztos, hogy ilyen néven foglalták a szobát? – kérdezte a hölgy.
• Igen, egészen biztos. – válaszolta Nick.
• Lebetűzné a nevét, kérem?
• Hogyne. C-A-S-S-I-D-Y.
• Nos, sajnálom, ilyen névre nincs foglalás a rendszerünkben. Megmondaná mikor foglalta? Esetleg van bármilyen dokumentuma erről? Vagy megvan a visszaigazolás róla?
• Történetesen megvan. Egy pillanat. – mondta Nick, és elkezdett kotorászni a laptoptáskája elülső zsebében. – Tessék. – húzott elő egy papírt.

Valóban a szobafoglalás visszaigazolása volt emailben, amit kinyomtatott.

Én itt már úgy követtem az eseményeket, mint egy pingpong meccsen, hol az egyik oldalra, hol a másikra pislantva, a recepciós hölgynek pedig egyre pirosabb lett a fülcimpája izgalmában. Ezt mókásnak találtam, a helyzetünket már kevésbé.

• Nos Mr Cassidy ez roppant furcsa szituáció. Ha megbocsát egy pillanatra, rögtön beszélek a menedzserrel, hogy ilyen esetben mi a teendő. – hadarta a zavarban lévő alkalmazott, majd lehajtott fejjel elsietett.
• Eddig jó. – mondtam földöntúli nyugalommal.
• Nem értem. Máskor is mindig így foglalok. Emailben, aztán kinyomtatom. De eddig még mindig stimmelt. És itt is voltam többször, még sosem veszett el egy foglalásom sem. – vakarta a fejét Nick.
• Mindig van egy első alkalom, nem igaz? – rántottam meg a vállamat.

Ahhoz képest, hogy egyelőre nem volt hol aludnunk, nem nagyon izgatott a dolog. Pár hete kimondottan örültem volna, hiszen ha nem tudtam aludni akkor nem jöttek a rámálmok, de mostanra ezt már kihevertem, újra imádtam sokáig aludni amikor épp sikerült.

Ráérősen nekidőltem a pultnak és az impozáns előcsarnokot figyeltem.

Emberek jöttek, mentek, londínerek követték őket poggyászokkal, taxik sorakoztak a nagy üvegajtókon kívül. Mint egy zümmögő méhkas. Mások szótlanul ültek a sarkokban elhelyezett fotelekben hatalmas újságok mögött, vagy épp lendületes mozdulatokkal gesztikuláltak miközben a telefonba beszéltek.

A bárban is ültek jónéhányan színes koktélokat vagy barna italokat szürcsölve. Messziről forralt bor és karácsonyi puncs fűszeres illatát lehetett érezni.

Összességében a rengeteg üveg, növény, és a színek kavalkádja nagyon barátságos és vidám benyomást nyújtott. Már csak az volt a kérdés mi ezt meddig fogjuk élvezni, ha egyáltalán fogjuk.

Mire idáig jutottam a nézelődésben meg is érkezett a menedzser gyöngyöző homlokkal.

• Üdvözlöm Mr Cassidy. Marc Norman vagyok, a szálloda menedzsere. Nos megnéztük és valami programhiba következtében történhetett csak ez a sajnálatos dolog. Úgy néz ki, hogy nem valós visszaigazolást kapott.
• Nem valós visszaigazolás? Az mi? – kérdezett vissza Nick a nyakatekert kifejezésre.

Én sem értettem kristálytisztán miről beszél a férfi ezért közelebb hajoltam és befejeztem a nézelődést.

• Igen... – hebegte – ... ez azt jelenti, hogy a rendszer, hibásan, visszaigazolt önnek egy lakosztályt, valójában viszont az összes lakosztályunk foglalt.
• Aha. – nyelt egyet Nick.
• Nos, nem is tudom mit mondjak, rettenetesen sajnáljuk, ilyen még nem fordult elő, már értesítettük a szoftver gyártóját, hogy mielőbb vizsgálja meg a szituációt nehogy a jövőben még egyszer megtörténjen. – tördelte a kezét a köpcös ember.
• Rendben, nem gond. – válaszolta Nick. – Akkor van két szobájuk egymás mellett amit össze lehet nyitni vagy valami extra méretű szoba? Az is jó lesz.
• Nos erre szerettem volna rátérni, hogy a városban zajló sportesemények és a szilveszteri rendezvények miatt egy szabad szobánk sincs már.
• Oh.... – képedt el Nick.
• Igen, és a kollégák végigtelefonálták az összes ötcsillagos hotelt a városban, de ugyanezt a választ kapták. Elnézést Mr Cassidy, készek vagyunk kárpótolni Önt és kedves feleségét bármikor, de pillanatnyilag nem tudunk semmi alternatívát felajánlani.
• Értem. – sóhajtott a "férjem".
• Viszont amennyiben talál a városban bárhol szállást, akkor a hotel limuzinja bérmentesen a rendelkezésére áll és elviszi Önöket, illetve átnyújtom ezt a kupont, amit a jövőben – természetesen előzetes egyeztetéssel – bármikor felhasználhatnak a hotelben való tartózkodásra all inclusive szolgáltatással.
• Hmmm... köszönjük. – mondta, majd egy sóhaj után rám nézett. – Hova vigyen minket a csodalimuzin?

Na erre én sem nagyon tudtam mit mondani.

• Hát, nem tudom. Talán mégis megkérdezhetjük valamelyik testvéredet, befogadnak-e minket pár napra? – találgattam.
• Igen, azt hiszem az lesz belőle. – bólintott.
• Még egy kérdés. – fordult vissza a recepcióshoz akinek az arcszíne kezdett a normálisra hasonlítani most, hogy úgy nézett ki nem lesz botrány és kiabálás ebből a malőrből. – Milyen sportesemény lesz a városban?
• Most rendezik a műkorcsolya és jégtánc világbajnokságot, illetve az NHL winter classic mérkőzést.
• Gondolom a Canucks játszik a winter classic-on.
• Igen, méghozzá az LA Kings ellen. Ők a tavalyi bajnokok. – húzta ki magát büszkén a menedzser.
• Igen, tudjuk. És tudna nekünk pár jegyet szerezni a meccsre? Tudja, a kellemetlenségek enyhítésére…
• Tessék? - kapta fel a fejét a fickó, erre nem számított, de belesétált a csapdába. – Nos, természetesen, azonnal intézkedünk. – bólogatott sűrűn. – És mennyi jeggyel kedveskedhetünk? – kérdezett még vissza.
• Tízzel. Valami jó helyre. – válaszolta Nick.
• Hogyne, persze. – nyelt egyet a férfi, de nem mert ellenkezni.

Mindenki tudta, hogy a nagy hoteleknek megvannak a kapcsolatai ahhoz, hogy bármilyen eseményre tudjanak a vendégeik számára belépőt szerezni. A menedzser pedig nem mert nemet mondani. Majdnem elnevettem magam a kínján, de inkább megtartottam a pókerarcomat.

Szóval megint hokimeccsre megyünk.

• Köszönjük. Akkor megyünk is. – mondta Nick összeszedve a kesztyűjét amit a pultra dobott érkezéskor.
• Természetesen. – A portás intett és egy aprócska, egyenruhás alak bukkant fel mellettünk. – George elviszi Önöket ahova kívánják.
• Rendben. A jegyeket majd ugyanarra a címre kézbesítsék. – mondta Nick mielőtt elindult volna a sofőr és a londíner után.
• Természetesen. A mielőbbi viszont látásra. – felelte a recepciós egy bólintással kísérve.
• Viszlát. – köszöntem el Nick után baktatva kifelé az előcsarnokból.

Negyed órával később lassított a limuzin a külvárosi kétszintes ház előtt. A környék csendes volt, nem nagyon mászkáltak az utcán, de körbenézve láttam pár függönyt meglebbenni. Feltűnő jelenség volt a hatalmas limuzin, amiből kiszálltunk.

George segített kivenni a bőröndöket a csomagtartóból, és még ahhoz is ragaszkodott, hogy a pár lépcsőfokon felfelé egészen a bejárati ajtóig vigye őket.

Csengetnünk sem kellett, egy aprócska kisfiú feje jelent meg az ajtónyílásban, majd egy szirénázó mentőautót lekörözve sikítva üdvözölt minket.

• Niiiick bááácsi!!!! – szaladt le máris zokniban a lépcsőn, apjával a sarkában, de az nem bírta utolérni a kis zsiványt.
• Jeff! – kiabálta utána. – Tudod, hogy zokniban nem szaladgálunk ki az utcára! - Mire idáig jutott a nevelésben addigra a kisfickó már rég Nick karjaiban ficánkolt, mert a nagybácsi lelkesen csiklandozta. – Különben mit kerestek itt ilyen korán? – nézett furán.
• Valami nem stimmelt a szobafoglalásunkkal. Hajléktalanok lettünk. – legyintett Nick.
• Ah, értem. Akkor mégiscsak nálunk alszotok. – virult ki Hank.
• Tényleeeg?!?! Ittalszotooook?!?!? – szirénázta rögtön lelkesen a kisfiú.
• Szia Hank. – üdvözöltem én is a férfit, majd a kisfiúhoz fordultam. – Szia Jeff. Én Noree vagyok.
• Szia. – mondta a kisfiú kissé komolyabb arccal. – Nick bácsi barátnője vagy, ugye? – kérdezte miközben alaposan végigmért.
• Igen, az vagyok. – válaszoltam.

A kisfiú egy darabig bólogatott, majd mielőtt az apja megszólalhatott volna még hozzátette.

• Samnek is van barátnője. Mindig fogják egymás kezét és összenyálazzák egymás arcát. Nem értem ez mire jó.
• Hmm. Ezzel fejezik ki, hogy kedvelik egymást. – mondtam némi tanácstalanság után.
• Anyu meg apu sosem csinálják. Akkor ti nem kedvelitek egymást? – kérdezte az apjára nézve, miközben árulkodón mindenkinek elkezdett remegni a szája széle.
• De kisfiam, mi is kedveljük egymást. Mi olyankor csináljuk, amikor ti nem látjátok. – mondta Hank némi komolyságot színlelve.
• Fúj. – reagált a kisfiú. – Én ilyet sosem fogok csinálni. – rázta meg a fejét.
• Na majd meglátjuk. – tette hozzá az apja, majd amikor a fiút betessékelte az ajtón még hozzáfűzte. – Én lennék a legboldogabb úgy tíz-tizenöt év múlva, ha tényleg így lenne.
• Ugyan már! – nevetett Nick – Ha meg nem csinálná akkor azért aggódnál. – veregette meg a vállát.
• Igazad van. Attól tartok így is, úgy is idegbeteg leszek. – sóhajtott miközben Nick nagyot kacagott. – De majd te is megtudod milyen ez. – veregette Nick lapockáját sokatmondó tekintettel, de Nick erre már nem reagált.

Szerencsére.

És Hank is felhagyott a témával.

Közben beértünk a házba ahol máris finom illatok terjengtek a konyhából, pedig a vacsora még odébb volt.

Tipikus külvárosi sorház volt. A bejárattal szemben vezetett a lépcső az emeletre, ahol a hálószobák helyezkedtek el. A földszinten pedig egyik oldalon a konyha és az étkező foglalt helyet, a másikon pedig a nagy nappali, illetve a vendégszoba, vagy dolgozó.

• Menj be nyugodtan Nicolához a konyhába. – fordult hozzám Hank. – Mi addig behordjuk a csomagokat a vendégszobába.
• Rendben. Üdvözlöm őt is, ha már itt ragadtunk a nyakatokon.
• Ugyan, ne izgasd magad. Nekünk nem probléma. – mosolygott a férfi.

Meg kellett hagyni, kopaszodó homloka ellenére vonzó férfi volt ő is, bár Nick mellett majdhogynem senki nem rúghatott igazán labdába.

Bementem a konyhába, ahonnan vidám kuncogás hallatszott.

Ahogy beléptem, megláttam a helység közepén egy etetőszéket, benne egy tündéri kisbabával, aki könyékig maszatos volt, de úgy tűnt nagyon élvezi a helyzetet.

• Szia Nicola. – köszöntöttem a tűzhelynél szorgoskodó háziasszonyt, aki erre megperdült és csodálkozva nézette.
• Szia Noree! – mosolyodott el. – Hogyhogy ilyen korán jöttetek? Hank is csak most ért haza. Épp csak ledobtátok a cuccot és már el is indultatok? Mármint nem bánom, ne érts félre, csak meglepődtem. – hadarta miközben szintén maszatos kezével erősen gesztikulált.
• Nos, valami hiba csúszott a foglalásba, így átmenetileg fedél nélkül maradtunk, aztán Nick úgy határozott mégis elfogadjuk a meghívásotokat, ha még mindig áll. – néztem rá mosolyogva.
• Jujj, de örülök nektek! – szaladt oda hozzám a fiatalasszony és lelkesen megölelgetett, majd elpirulva szabadkozott. – Ne haragudj, remélem nem maszatoltam össze a szép pulóveredet, de tényleg nagyon boldog vagyok, hogy nálunk alszotok.
• A pulóveremnek nem lesz semmi baja egy kis maszattól. Látom, ezt nálatok egyébként is nehéz lesz elkerülni. – mosolyogtam a bébire az etetőszékben.
• Ja, igen. Ő Timmy, és akkor a legboldogabb, ha könyékig kulimájszos, nekem pedig most nincs idegrendszerem egy síró csecsemőhöz.
• Gondolom. Erről jut eszembe, mondjad mit segítsek, és máris csinálom. – mondtam miközben le is vettem a pulcsit mert a konyhában pár fokkal melegebb volt.
• Csak nem fogom hagyni, hogy a vendégünk főzze meg magának a vacsorát! – kiáltotta Nicola, és már kihessegetett volna a konyhából, ha nem kezd el valami sisteregni a tűzhelyen. – A francba, a töltelék mindjárt leég.
• Szóval? – szóltam utána. – Hol kezdjem?
• Egy angyal vagy. Köszi. Nem tudom, mit szeretnél jobban csinálni? A pulykát megtölteni, vagy a zöldségeket összekészíteni hozzá?
• Nekem mindegy. – válaszoltam. – Csak mondjad hogy szeretnéd, és én bármelyiket megcsinálom.
• Oké, akkor én töltöm a pulykát, nekem már mindegy mennyire leszek szutykos, a zöldségeket pedig rád hagyom. Csak simán darabold fel, majd a pulyka köré szórjuk amikor beteszem a sütőbe.
• Az jól hangzik. A fokhagymának és a vöröshagymának is isteni íze szokott lenni.
• Igen, mi is imádjuk.

Miközben mi a pulyka körül ugráltunk Timmy irigylésreméltó nyugalommal nyalogatta a kis ujjacskáit, amik ugyan tisztábbak nem lettek, de legalább ő elszórakoztatta magát.

• Mondd csak, mit eszik Timmy? – kérdeztem kíváncsian a nőt.
• Ez egy gyümölcsös bébidesszert. Üveges kiszerelésben lehet kapni a boltban, uzsonnára szokott ilyet kapni. – magyarázta a nő. – Nagyon szereti. Persze jobb napokon kanállal kapja, de ha épp sok a dolgom, és azt akarom, hogy egy kicsit szórakoztassa magát akkor odaadom neki az üveget. Ugyan egész könyékig és fülig gyümölcspépes lesz, de megfigyeltem, hogy ezen kívül a többit egész hatékonyan tényleg a szájába tömködi. – nevetett. – Én meg csinálhatom a dolgom. Szoktam ilyenkor közben vasalni, vagy vacsorát előkészíteni, vagy épp ami jön. Aztán megfürdetem, és felmosok.
• Jól csinálod. – nevettem én is vele a kiskölyköt nézve.

Tényleg nagyon tündéri volt, ahogy az ujjacskáival babrált. Egy hangja nem volt.

• Mondanám, hogy szívesen felveszem amíg nem érsz rá, de gondolom te is úgy vagy vele, hogy amíg nem nyafog, addig nem veszed ki az etetőszékből. – mondtam Nicolának.
• Pontosan. – bólintott egy elismerő mosollyal.

Úgy tűnt, mintha még akart volna valamit mondani, de aztán közben meggondolta magát, és újra a pulykához fordult.

• Mesélj, milyen volt Jamaica?
• Oh, hát az mesés volt. – válaszoltam széles mosollyal.

Pár órával később elégedetten dőltünk hátra az étkezőasztal körül.

Timmy már az ágyacskájában aludt, de Jeff még elég virgonc volt, és épp azt mesélte mit kapott karácsonyra.

• Egy GI Joe akciófigurát kaptam nagyapától, kisvasutat apuéktól, pulóvert a mamitól, Sarahéktól pedig egy könyvet.
• Akkor gazdag Jézuskád volt.
• Aha. A kisvasutat össze is raktuk. Nagyiék sokszor átjöttek és játszottunk vele. Csak Timmy mindig lekapja a sínekről a mozdonyt. – mondta rosszallóan a fejét rázva mire a felnőttek felnevettek.
• Mert még kicsi és nem tudja, hogy nem szabad. – mondta az anyja.
• Ki kell csukni a szobából. – javasolta a kisgyerek.
• Na de Jeff! – háborodott fel Hank. – Mégsem csukhatod ki az öcsédet! Majd megtanulja, hogy nem lehet. Legyél türelmes vele.
• Jól van, majd megpróbálok. – sóhajtott fel a kisgyerek. – És te mit kaptál karácsonyra Nick bácsi?
• Én egy pár DVD filmet kaptam. – mondta Nick.
• Mesefilmet? – kérdezte Jeff felcsillanó szemekkel. – És elhoztad őket?
• Elhoztam, de nem mesefilmek. – válaszolta a férfi.
• Akkor olyan filmek amiket csak a felnőttek néznek, ugye?

Láttam a hezitálást a férfin, nem tudta a kisgyerek mennyire felnőtt filmekre gondolhat, és nem akart olyat mondani, amivel esetleg félrevezeti.

• Igen, olyasmit. Majd pár év múlva te is megnézheted őket? Jó? – kacsintott.
• Jó. – vont vállat Jeff. – Ha érdekes.
• Biztosan az lesz neked is. – mosolygott Nick.
• Akkor jó. És még mit kaptál? – kérdezgetett tovább.
• A nyaralást is vehetjük annak.
• Ott azon a szigeten ahol voltatok Noree nénivel? – faggatózott tovább miközben én némán felsikoltottam a néni szóra, de a mosolyom mit sem változott.
• Igen, Jamaikán voltunk. Tudod merre van? – kérdezte a férfi.
• Igen, anyuval megnéztük a térképen. – bólintott komolyan a kisfiú. – Mondta, hogy oda mentetek nyaralni, és hogy feleségül akartad venni Noree nénit, de ő nem akarta. – mondta el egy szuszra a kisfiú rám nézve, és miközben ő büszke volt, hogy ennyi mindent megjegyzett az asztal körül meghűlt a vér mindenkiben.

Én is éreztem, hogy vér tolul az arcomba, és mintha víz alatt lettem volna, csak valami tompa dübörgést hallottam egy pillanatra, amíg Nicola kiáltása magamhoz nem térített.

• Jeff! – kiáltott fel Nicola. – Kisfiam, ezt hol hallottad? – pirult el a fiatalasszony, és zavarában azt sem tudta hova kapjon, szórakozottan elkezdte gyűrögetni a szalvétáját. – Noree, tudnod kell, hogy nem beszéltünk ki a hátad mögött, épp csak telefonáltunk Nickkel, és szóba került, mert tudtam, hogy gyűrűt csináltat, és úgy izgultunk, és talán említettem Hanknek, Jeff pedig meghallotta. – hadarta vég nélkül, és segélykérőn nézett a férjére, aki heves bólogatásba kezdett.

Nick bőszen hallgatott mellettem, úgy tűnt nem akarja a helyzetet megmagyarázni, ami végül is érthető volt, hiszen ő maga sem értette mit miért tettem.

• Semmi gond, Nicola. – hallottam a saját hangomat még mindig úgy, mintha a szomszéd szobából jönne. – Jeff, tudod, én nem mondtam nemet Nick bácsinak. – magyaráztam türelmesen a gyereknek. – Épp csak arról van szó, hogy még nem döntöttük el, hogy mikor házasodunk össze. Nézd csak, ezt a gyűrűt kaptam. – mutattam a gyűrűsujjamat a kisfiúnak, amin ott csillogott a gyönyörű margaréta formájú gyűrű.
• Aha. És miért nem tudjátok mikor házasodtok össze? Anyunak van egy naptára az előszobában. Mindig abba írja mikor kell fogorvoshoz menni. Biztos kölcsönadja. – válaszolta Jeff és már el is kezdett lekászálódni a székről.
• Jól van Jeff. – mondta az apja a karja után kapva. – Majd Noree néni szól, ha naptárra lesz szüksége. – mondta, majd egy huszáros vágással másfelé terelte a szót. – És hogy teltek az ünnepek Kaliforniában? Műhóval? – nevetett, mire Nicktől csak egy horkantás érkezett.
• Már megint rekkenő hőség volt. Őrület. – rázta a fejét.
• Az a rekkenő hőség az kb tizenöt fok volt. – kotyogtam közbe.
• Igen. – helyeselt. – Ami karácsonykor rekkenő hőséget jelent. Már a nulla fok feletti hőmérséklet is gyanús.
• Itt lehet, de ott nem. – feleseltem. Hálás voltam a témaváltásnak, de azért láttam, hogy Hank és Nicola még összevillantották aggódó tekintetüket.
• Noree szülei elképesztően rendesek voltak és beszereztek egy igazi fenyőfát. Nem is tudom mikor éreztem utoljára valódi gyantaillatot karácsonykor. – vigyorgott Nick.
• Az tényleg jó, mi is imádjuk. – helyeselt a húga.
• Aztán jókat ettünk, jókat ittunk, és végül visszamentünk a városba, hogy átpakoljuk a kuffert harmadszorra is, és idejöjjünk. – fejeztem be a rövid élménybeszámolót.
• Tényleg Noree, jól hallottam, hogy édesapádnak szőlőültetvénye van?
• Igen. Valóban az van.
• És milyen bort készít belőle? Ismerhetjük? – faggatózott Hank.
• Áh, nem. A legtöbb szőlőt amit termel eladja egy szomszédos pincének, és ott készítenek belőle bort. Csak egy keveset tart meg otthoni használatra.
• Ja, értem. De akkor otthon biztosan jó borokat isztok.
• Ez így van. Azért ő maga is csinál valamennyit. Kétféle borunk van, van fehér félszáraz, és vörös félszáraz, ja és a lakodalmi. – csak legyintettem. – Valamelyik évben egy kevés édesebbet különvett. Különben nagyon finomak, nem túl savasak, csak amennyire kell, könnyű, gyümölcsös jellegű borok. Nem tudom mennyire vagy otthon a szőlészetben, borászatban.
• Semennyire. – nevetett – Lelkes sörivó vagyok.
• Csak lennél szívem. – vágott közbe Nicola. – De már annak idején megmondtam, hogy a sörhas válóok, szóval ahhoz tartsd magad. – fenyegette játékosan az urát.
• Igenis, asszony! – bólogatott hevesen.

Mindenki nagyot nevetett Jeff-et kivéve, aki hatalmasat ásított, így Nicola lekapta a székről, és miután mindenkitől elbúcsúzott felvitte a szobájába aludni.

Miután kimentek csend telepedett a szobára.

• Noree. Én is nagyon sajnálom amit Jeff mondott. – kezdett bele Hank is, de legyintettem, hogy nem érdekes.
• Hagyd csak, Hank. Tudom, hogy nem rosszindulatból tettétek. És az csak természetes, hogy beszéltek arról, hogy mi történik Nickkel, és gondolom meglepődtetek ti is. Én senkit nem akartam megbántani, és azt sem szeretném, ha azt hinnétek, hogy szórakozom Nickkel. – hebegtem valami magyarázatféleképpen.

Nick hallgatott, csak végén bólintott egyet.

• Nos, igen. Megbeszéltük, hogy innentől már Noreenál van a labda. Neki kell megkérnie az én kezemet, ha valamit szeretne. – nevetett fel Nick.
• Értem. – pislogott Hank. Nem igazán tudta ezen kívül mit szóljon hozzá. – Ezek szerint még van időnk nászajándékon gondolkodni. – kacsintott a férfi.
• Igen, van. - bólintottam.

Nicola erre a végszóra ért vissza.

• Mi van? – kérdezte, hogy be tudjon kapcsolódni a beszélgetésbe.
• Késő van. – válaszolta Hank, aminek én szívből örültem, és egy bágyadt mosollyal meg is jutalmaztam.
• Igen, valóban. Nem csoda, hogy Jeff azonnal elaludt amint letettem. Mi is eltesszük magunkat?
• Eltehetjük, azt hiszem mára elég volt az izgalmakból. – mondta Nick és elkezdett felkecmeregni az asztaltól.
• Akkor fiúk mi lenne, ha hordanátok ágyneműt a vendégszobába amíg én az edényekkel foglalkozom? – kérdezte Nicola, mire a két férfi engedelmesen el is indult.
• Én pedig segítek neked. – mondtam, és el is kezdtem összeszedni a tányérokat az asztalon.
• Köszönöm. Igazán nem szükséges ám. – legyintett a nő. – Különben is, jól bemutatkoztunk a házigazda szerepében. Először hagytam, hogy félig-meddig te főzd meg a vacsorát, aztán kínos helyzetbe hoztunk, és most még pakolj is el magad után. És így elsorolva még szörnyűbb. Ne haragudj.
• Ugyan már, tényleg nem haragszom. És szívesen segítek. Nem várom el, hogy körbeugráljatok.

Azon az estén több kínos téma nem került elő.

A következő napokban körbejártuk az egész várost, voltunk mindenhol ami kicsit is le tud foglalni két örökmozgó kisgyereket, meséltek a munkahelyükről, a barátaikról, minden nap összefutottunk a másik két hugicával is, de újabb kérdés nem érkezett.

Én sem erőltettem a magyarázkodást. Ha Nick nem forszírozta, márpedig ő az, akit a leginkább érint a dolog, akkor én hova kapkodjak. Attól ugyan lelkiismeret furdalásom volt, hogy láthatóan foglalkoztatta a dolog, de akárhányszor megemlítettem csak legyintett, és azt mondta nincs semmi gond, ő elfogadja, hogy ez a döntésem.

Aztán eljött szilveszter estéje, és amikor Nicolával kettesben maradtam a terem egyik felében azon kaptam, hogy a gyűrűt nézi. Amikor pedig észrevette, hogy észrevettem, mélyen elpirult, majd szabadkozni kezdett.

• Ne haragudj, nem akartam bámulni, de tényleg nagyon szép a gyűrűd. – mondta erősen zavarban. – Nick mesélte milyen lesz amikor terveztette.
• Semmi gond. Szerintem is fantasztikusan szép. – emeltem fel a kezem, hogy a lámpafénynél jobban látsszon. – Egész jól bírjátok. – tettem hozzá mosolyogva.

Nicola ártatlan arccal kérdezett vissza.

• Micsodát?
• A nem kérdezést. – nevettem fel. – Az én családom az érkezésünk után fél órával átvonszolt a ház legeldugottabb helységébe és millió kérdést szegezett nekem. – nevettem.
• Oh. Arra gondolsz? – kacagott már Nicola is.
• Aha. – bólogattam.
• Hát, valóban nem könnyű, de már megtanultuk, hogy a bátyánkat nem érdemes ezer kérdéssel bombázni. Ha valamit el akar mondani úgyis megteszi, addig viszont semmi nem használ.
• Nos, az utóbbi időben én is észrevettem milyen hatékonyan bír hallgatni.
• Így van. De azért azt ne hidd, hogy teljesen vaksötétben tapogatózunk. – kacsintott rám, mire kissé elállt a lélegzetem.
• Tényleg? – kérdeztem vissza nyugalmat tettetve.
• Igen. – nevetett. – Ismerem a bátyámat, és a viselkedése elég sok mindent elárul.
• Például? – kortyoltam bele a pohárba, de nem tudtam volna megmondani mi volt benne.
• Ahogy rád néz, ahogy a környezetedben viselkedik, maga a tény, hogy bemutatott nekünk, bár mivel a kezedet is meg akarta kérni, ez elkerülhetetlen. – kacsintott. – Még sosem hozott haza senkit karácsonyra, ha egyáltalán hazajött. Szilveszterre pedig sosem maradt. Nem akarta, hogy bulit szervezzünk. Most pedig angyali türelemmel tűri mindezt, és közben egy pillanatra nem veszít téged szem elől.
• Biztos azt várja, mikor kapok megint pánikrohamot. – mondtam zavaromban.
• Áh, dehogy. – rázta a fejét a hugica. – Nick nagyon tiszteli a nőket. Ezt még édesanyánktól tanulta, és amikor minket nevelt akkor is mindig úriember módjára viselkedett. Amikor elment Los Angelesbe akkor is így közelített mindenkihez, de sajnos egy nagy csalódás után rá kellett jönnie, hogy ott nem ezek az érzések és értékek az elsőszámúak. Onnantól kezdve nem bonyolódott igazi kapcsolatba senkivel. Leginkább futó kapcsolatai voltak. Párszor lefényképezték ezzel-azzal a vörös szőnyegen, de senki nem tudott az igazi Nickhez közel férkőzni. Egészen addig, amíg te meg nem jelentél a színen.
• Tényleg? – nyeltem nagyot.
• Igen. – kacagott – Te rögtön rabul ejtetted a szívét.
• Nem is értem mivel. – ráztam a fejem.
• Én tudom. Rengeteget telefonálunk, ha már egyébként olyan ritkán látjuk egymást. Én is tudtam a fenyegető levelekről, de nekünk mindig csak annyit mondott, hogy ez része az ottani cirkusznak, és nem kell komolyan venni. Mi pedig eljátszottuk a saját kis színjátékunkat, amiben mindenki mondta neki, hogy legyen óvatos, ő ezt mindig megígérte, és ezzel elintéztünk. Még belegondolni is borzalmas, hogy mennyire lebecsültük azokat az őrülteket. – rázta meg a fejét, mintha a sötét gondolatokat akarná elhessegetni. – Aztán egy napon felhívott, és közölte, hogy modernizáltatja a riasztórendszert a házban. Egyrészt örültem, mert végre foglalkozott a dologgal, másrészt megrémültem, hogy esetleg történt valami, ami rádöbbentette ennek a fontosságára. Mikor rákérdeztem mi okozta a hirtelen pálfordulást azt mondta valaki mondott neki valamit, ami elgondolkodtatta. Persze érezhette a pánikot a hangomon, amikor visszakérdeztem ki és mit mondott. A kérdésre nem válaszolt, de tőle szokatlan módon elkezdett rólad mesélni. Elmesélte, hogy találkozott egy gyönyörű és szenvedélyes lánnyal, aki majdnem felpofozta a könnyelműségéért. Na itt kitört belőlem a nevetés. Elképzeltem, ahogy a bátyám meghunyászkodik. Páratlan jelenet lehetett. – kacagott tovább. – Mindenesetre itt már tudtam, hogy ez nem akármilyen találkozás lehetett.
• Valóban nem volt akármilyen. Utána azt hittem visszamondja az egész megbízást, én meg magyarázkodhatok az munkatársaimnak.
• Tényleg?
• Igen. Egy egész sor hibát követtem el, egy rakás szabályt szegtem meg. És minden akaraterőmre szükségem volt, hogy csak ennyi legyen, ne több. – ráztam most én a fejem visszagondolva. – Ha ezt az iparkamara megtudja, lehúzhatom a rolót.
• Ugyan már. A szerelem nem bűn. – vett a védelmébe Nicola.
• Az nem, de az etikátlan üzleti magatartás az igen. – húztam el a szám.
• Lazíts. – kacagott.
• OK. – mondtam és újra belekortyoltam az italba.
• Jól látom, hogy nem nagyon szeretnél beszélni erről az egészről, vagy sem? – nézett rám kíváncsi tekintettel. – Mitől vagy ennyire zavarban?
• Jó gyorsan kiismertél. Tényleg zavarban vagyok. – húztam el a szám. – Nick mindig azt mondja, magamba fojtom az érzelmeimet. Többet kellene róluk beszélnem.
• És igaza van?
• Oh, igen. – bólintottam. – Mint mindig. Attól félek nagyon megbántottam, amikor nem mondtam igent neki.
• Miből gondolod? – kérdezte a hugica.
• Azóta nagyon hallgatag. Ha megkérdem minden rendben van-e, akkor azt mondja persze, de valahogy akkor sem olyan, mint előtte volt.
• És gondolod ezért?
• Fogalmam sincs, de csak erre tudok gondolni. Illetve más is eszembe jutott, de arra inkább gondolni sem akarok. – borzongtam meg hirtelen.
• És mit akarsz tenni? – faggatott tovább.
• Nem tudom. – ráztam tanácstalanul a fejem. – Egyfolytában ezen jár az agyam, de még nem jutottam dűlőre.
• Értem. – mondta, majd a fejét enyhén félrebillentve hosszan rám nézett. – Igyál egy kortyot aztán hunyd be a szemed egy pillanatra.
• Tessék? – lepődtem meg.
• Gyerünk, bízz bennem!
• OK. – mondtam. Kortyoltam egyet és becsuktam a szemem.

Ugyan még csak pár napja ismertem Nick legidősebb testvérét, de érdekes módon tökéletesen megbíztam benne. Ugyanúgy, ahogy a férfiban is. Ez valami családi vonás lehetett náluk.

• Most pedig képzeld magad elé a bátyámat. Amint mosolyog rád a legvonzóbb mosolyával, amivel megdobogtatja a szívedet. Megvan?
• Ühüm. – válaszoltam, és máris libabőrös lettem mindenütt.
• Jó. És most lehervad róla a mosoly, és komorrá válik az arca, zárkózottá. Mit tennél, hogy újra mosolyogjon?
• Odamennék hozzá, megcsókolnám, és a fülébe suttognám, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, és hogy nagyon szeretem. – mondtam, miközben a testem minden porcikája vibrálni kezdett már a gondolattól is.
• Jól van. Kinyithatod a szemed. – szólt Nicola, majd amikor ránéztem azt láttam, hogy mosolyog.
• Nos, mi a diagnózis? Tényleg reménytelen vagyok? – kezdtem csüggedni.
• Nem. – nevetett fel. – Egyáltalán nem vagy reménytelen, csak egy kicsit félénk.
• Ezt nem értem.
• Noree! – ragadta meg a szabad kezem. – Az érzéseiddel minden rendben van, és bár tényleg kórosan hallgatsz róluk, én biztos vagyok benne, hogy eljön az idő amikor képes leszel megnyílni, és ezt mind elmondani neki.
• Gondolod? – kérdeztem kétkedve.
• Tudom! – jelentette ki határozottan, mélyen a szemembe nézve.