Útinapló

Ha már idén nem jutottunk el sehova nyaralás céljából, legalább leporoltam egy majd húsz évvel korábban született útinaplómat, amit egy horvátországi nyaralás ihletett. Ez a történet a korai, kiforratlan írói korszakomból való, hogy finoman fogalmazzak...

Szerzői jegyzet: a történet a digitális fényképezőgép elterjedése előtt született, az autó egy Suzuki Swift volt, a politikai korrektség pedig még nem létezett…. jó olvasást kívánok!

Útinapló – Horvátország

Avagy baráti társasággal káoszt okozunk Horvátországban

Föszereplők:

S. Attila mint Ati vagy Sofőr

S. Hajnalka mint Hajni vagy Hófehérke

R. Helga mint Tesó, vagy hajótulajdonos, amit sikeresen titkolt ezidáig

És jómagam

FIGYELMEZTETÉS!!!! A szöveg olvasása dühöt, féltékenységet, vagy irigységet válthat ki – és egy pillanatra azt fogom hinni, hogy a páratlan fogalmazási készségem, és nem Horvátország természeti szépségei idézik ezt elő. A tünetek között előfordulhat a bőr sárgásra vagy zöldesre színeződése. Amennyiben ezen tünetek bármelyikét észlelné, keresse fel háziorvosát és irasson fel legalább két hét horvátországi nyaralást (amivel máris überelné a mienket). Visszatéréskor megfelelő állapotban lesz ahhoz, hogy élvezhesse ezt a beszámolót. Köszönöm.

1. Nap: szombat, július 12.

Az utazás napja.

Korán kezdődik. Túl korán az én ízlésemhez. Reggel 5 órakor kelünk, hogy együnk valamit mielőtt megpakoljuk a matchboxot, ami valójában egy Suzuki. Az autó tényleg akkora mint egy matchbox. És itt álljunk is meg egy pillanatra és képzeljük el a következőt: három nő, és egy férfi (de ő itt most lényegtelen, amiért én kérek elnézést), és akkora csomagok mint mi hárman, amibe megpróbáltuk beleszuszakolni az egész ruhatárunkat illetve a világ összes kenceficéjét, majd mindezt bele a csöppnyi kis autóba. Egy pillanatra felmerül, hogy valaki nem fog beférni hely hiányában. Végül minden probléma megoldódik – senki ne kérdezze hogyan – én láb közé megkapom az egyik hűtőtáskát – hmmmmm… - a másik két hölgyemény a másikat a hátsó ülésen, és kezdődhet a móka.

Az út hosszú és némileg unalmas is, kivéve akkor amikor a térképet kellett figyelnem és navigálni kell a Sofőrünket (Szerzői észrevétel: ebben az időben még nem volt kész az autópálya). Mivel valószínűleg én vagyok a világ legrosszabb navigátora, csodaszámba megy, hogy nem veszünk el, vagy nem Timbuktuban kötünk ki. Szerencsére, Sofőrünk férfiember, így aztán fizikai lehetetlenség elkeveredni. Úgy értem, mit is mondanak ők mindig a tájékozódási képességeikről? Tökéletes? Nos, hát, izé… nem folytatnám.

Nos, vissza a nyaraláshoz. Tulajdonképpen minden jól megy, egészen addig, amíg elérünk a Plitvicei-tavakhoz. Mint kiderül, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik vagy oda, vagy ezen az útvonalon valahova máshova tart, így aztán egy szempillantás alatt a legnagyobb forgalmi dugóban találjuk magunkat, amit valaha láttam. Autó autót ér, mintha felakadtak volna egymás vontatóhorgára, és azok az emberek, akik először járnak ezen a vidéken – köztük mi is –, csodálkoztak, hogy a mi a fészkes fene történhetett. És a válasz az egymilliós kérdésre: semmi különleges a világon! Beállunk hát a csodálkozók hosszú sorába és kezdünk odakozmálni az autóülésbe. Egy idő után – hogy szórakoztassuk magunkat – elkezdünk minden szembe jövő magyar rendszámos autónak integetni. Irtó jó móka, igaz? Természetesen a túloldali reakciók figyelése a legnagyobb szórakozás. Leginkább bamba arcok néznek vissza, akik szintén egész napos párolódás után próbálják megfejteni a rejtélyes mutogatásunkat és a jelzéseket, hogy felkészülhessenek mindenféle útmenti meglepetésre, amibe a hazaútjukon belebotolhatnak. Szenzációs! Körülbelül négy órát csücsülünk ebben a dugóban, aztán amikor már az összes ülőgumónk bambára zsibbad, kezdjük látni az alagút végén a fényt. Micsoda boldogság!

(Szerzői kitekintő: Erről jut eszembe! Ahogy azt egy ismerősöm oly találóan megjegyezte pár évvel eme kaland után, a Horvátoknak azért mázlijuk van az országuk domborzatával. Azért tudnak ilyen frenetikus autópályákat építeni alagutakkal és viaduktokkal, mert vannak hegyeik és völgyeik. Mert ugye próbálnánk meg mi ilyeneket építeni. Nekünk előbb össze kell hordani a hegyeket, kiásni a völgyeket. Ezért olyanok a mi autópályáink amilyenek.)

Szóval, ott tartottam, hogy az alagutaktól eltekintve – amikben nekem fogalmam sincs hol van az alul és a felül, – semmi izgalmas nem történik, így aztán épen és egészségesen megérkezünk Pag szigetére. Az esti órákban ott állunk a Lavanda villa előtt, ami egy hétre az otthonunk lesz. Természetesen az egész napos fedő alatti párolódás okozta heveny folyadékkicsapódás következtében csurom vizek vagyunk. Egy hónaljszag-minta zöldebbé változtathatna minket a Greenpeace plakátjainál.

Kis karkörzéses szellőztetés és némi koordinációt segítő gimnasztika után megközelítjük a villát, ahol vendéglátónk, egykori horvát világbajnok és Fotex Veszprém kézilabdázó üdvözöl minket és vezet körbe az apartmanban egyfolytában kérdezgetve, hogy mindennel meg vagyunk-e elégedve. Mi hatalmas ámulatunkban, melyben igyekszünk legalább a szánkat csukva tartani, egy gumimatraccal is meg lennénk elégedve ha ő mutat rá, azt hiszem. Aztán ellát minket némi jótanáccsal a boltokkal és a strandokkal kapcsolatban, majd magunkra hagy minket.

Ezen az estén, hogy ülőgumóink kicsit magukhoz térjenek és némi életet leheljünk a fenékizmainkba, teszünk egy rövid sétát. Felfedezzük a közelben a boltot és a strandot, még a vízbe is besétálok, ha azt a teljesen koordinálatlan mozgást sétálásnak nevezhetem. Aztán hazamegyünk, eszünk valamit és szó szerint bezuhanunk az ágyba viszonylag korán. Ugyan még előtte szembesülünk némi ágyproblémával: kettő darab ágy négy személynek, tehát döntenünk kell, hogy koedukálunk, vagy létrehozzuk a női szakaszt valahol és Atit különcsukjuk. Végül mi hárman csajok elfoglaljuk az egyik ágyat, ami akkora, hogy az óceánt át lehet hajózni vele tengeribetegség nélkül, Atinak pedig meghagyjuk a másik ágyat a másik szobában. Ez a másik szoba mellesleg a konyha, nappali, étkező is illetve a küzdőtér is, mivel itt folyik élet-halál harc, hogy ki ér először a hűtőben található whiskeyhez. Ez az elrendezés nagyon praktikus, mivel Ati meg tudja főzni a kávét minden reggel, amit aztán ágyba hoz nekünk. Azt hiszem ezt azóta sem tudtam kellően megköszönni neki.

2. Nap: vasárnap, július 13.

Az első nap a strandon! Első fürdés a tengerben!

Csak itt jövök rá, hogy 13-a van. Ugyan nem péntek, de szerencsétlenség így is történik épp elég. Természetesen a legnagyobb problémánk – rögtön az ágyból való kikelés után – az, hogy milyen gyorsan tudunk leérni a strandra. Végül lassabban sikerül, mint gondoltuk. Az első víz amivel érintkezni tudunk a bolti ásványvíz, ugyanis rájövünk, hogy az már nem fért be az autóba, így azt nem hoztunk. Elrohanunk a boltba, majd megszakadunk mire hazavisszük, majd a mennyiség elég is vagy egy napig. Egy gyors tízórai reggeli után végül sikerül összepakolnunk a kis motyónkat és elindulnunk. Ahogy már írtam, előző este lecsekkoltuk a strandot, és végül megszavaztuk, hogy a hihetetlenül csini kavicsonjáróink nélkül is el tudunk majd evickélni a parton, így azokat otthon hagyjuk.

Szóval nyílegyenesen a víz felé vesszük az irányt, ami kékebb a legszebb kéknél, amit el lehet képzelni és természetesen kristálytiszta. Na, és itt történik meg a szerencsétlenség, amit én a 13-ához kötök. Alighogy hosszas jajveszékelés után belearaszolok a kétcentis vízbe – férfimértékkel két centis – hidegtől ijedtében összement ujjacskámról leböcöllézik a gyűrűm. Ati gyorsan a segítségemre siet a búvárfelszerelésével – szemüveg és pipa – de minden igyekezet hiába. Pedig látva, hogy nem tud lemerülni a sós vízben még azt felajánljuk neki, hogy ráállunk a hátára. Ezt ugyan valamilyen okból kifolyólag nem preferálja. A gyűrű azonban örökre elveszett. Viszlát szép kis ékszer.

Vissza a partra. Két óra körül a gyomrunk riadót fúj, így visszamegyünk a szállásra a napsütésből, hogy valami ennivalót kerítsünk. Ezután pedig visszatérünk a strandra hogy extra ropira süljünk. Este elmegyünk még sétálni. Majdnem legyalogolunk a térképről, de még az utolsó pillanatban megfordulunk. A város fantasztikus, bár a koromsötétben nem sokat látunk belőle. Na jó, csak viccelek.

3. Nap: hétfő, július 14.

Kezd alakulni a nyaralás: egy egész nap a strandon!

Hatalmas reggelivel kezdünk és az egész napot úszással és további pörkölődéssel töltjük. Már kezd az enyhén vagy nagyon sápadton kívül más szín is mutatkozni rajtunk. Ez igaz a többi hölgyeményre is a csapatban. Mondjuk Hajni esetében nem részletezném, őnála a mentőautó színen kívül más fizikai és optikai képtelenségnek tűnik. Így aztán, fekszünk a parton, és valahogy elhitetjük magunkkal hogy a végtelen izzadás közben csodásra barnulunk. Az igazság pillanata este jön el amikor szembesülünk a valósággal miszerint a barnulásban valami tévedés történt és a bőrünk inkább piros lett. Na mindegy. Persze nem Atiról beszélek, aki már előtte barnább volt nálunk, most pedig nekünk panaszkodik haloványságáról. Férfiak!

Este ismét sétára indulunk. Felfedezünk egy hajót, egy jó nagy hajót, na jó, annyira nem volt nagy, mindenesetre nagyobb volt mint a többi hajó, és lefoglalunk négy helyet egy hajókirándulásra Rab szigetére ebédellátással. Vagy legalábbis reméljük, hogy a nemzetközi mutogatásunkkal sikerül kellőképpen eljátszani szándékunkat és erre a programra foglalunk helyet, mert a hajóskapitány vagy kicsoda semmi halandók által beszélt nyelven nem tud kommunikálni. Ezután még sétálgatunk a bel- és külvárosban, majd hazatérünk Ati whiskeyjéhez-

4. Nap: kedd, július 15.

A kis kirándulásunk napja Navaljaba és Lunba.

Korán kelünk – legalábbis az én időszámításom szerint – és kirándulunk egy kicsit a szigeten autóval. A hegygerincen vezet az út, vagy dombgerincen ha van olyan, és néha olyan utakon ahol az egymás mellett elhaladó autók közt csupáncsak pár milliméter marad. Ijesztő, én mondom. Pláne abban a tudatban, hogy egy héttel később lesz az első vezetés órám. Ez eléggé elbátortalanító!!!

Szóval ott tartottam, hogy Navaljaba tartunk. Az úton Lunba keresztülmegyünk rajta, de nem állunk meg mert nem találunk parkolóhelyet így egyenesen Lunt látogatjuk meg. Persze ha az állandó megállás a legszebb fényképért egyenesnek nevezhető. Lun tipikus horvát kisvárosnak tűnik, hatalmas házakkal, ropogósra kiégett ház körüli gyepekkel, extrém kék vízzel és sziklás parttal. Ez pontosan az a hely ahol a bamba turista megáll és csak tátog mint a hal, hogy milyen szép. Természetesen mi is így teszünk. Miután pedig kicsodálkozzuk magunkat, ismét megkíséreljük a lehetetlent Novaljában. Még a szerencse is mellénk áll, így le tudunk parkolászni egy bolt előtt. Ezután elindulunk kis városnéző körutunkra melyen végre rengeteg pálmafát látunk! Ez az én városom! Pag városában összesen egy pálmafát láttunk az is magántulajdon volt. Ezek viszont gyönyörűek… imádom őket. Annyira méltóságteljesek és közben bohókásak is. És persze süt róluk a jó idő és boldogság. Most hogy az irodalmi vénám elapadt, folytathatom is az élménybeszámolót tovább. Itt találkozunk kedves nővérem ezidáig sikeresen eltitkolt "Helga" nevű csónakjával is, bár kissé Titanicra emlékeztető süllyedt pózban poshad a vízben, azért gratulálunk neki hozzá és megkérdezzük mikor visz el minket egy körre. Nem kapunk választ.

Ezt a csónakázósdit gyorsan el is vetjük, mert körülbelül ezidőtájt kis csapatunk fele hasfájásra kezd panaszkodni, olyanra, amilyenre abszolút semmi szükség nincs egy nyaraláson, így aztán gyorsan körülnézünk, visszamegyünk a kocsihoz, és elindulunk haza. Természetesen még ez sem akadályoz meg minket abban, hogy a hülye turistát játsszuk. Az ujjaink ráragadnak a fényképező gombjaira és mindent csak a lencséken keresztül látunk miközben Novalja és környékének minden négyzetcentiméterét megörökítjük. És persze minden pálmafát ami utunkba kerül. Anélkül nem megy.

A hazafelé úton megálltunk egy dombtetőn és Pag elképesztő látványa bontakozik ki a szemünk előtt. Lélegzetelállító, de még élünk. Ezután visszaiszkolunk a villába, eszünk pár falatot, és mivel a gyomorfájásunk csodálatos módon elmúlt, begyújtott rakétákkal elhúzunk a strandra. Már az öngyulladás határán vagyunk, így aztán a hűs tengervíz nagyon jól esik. Kicsit ugyan félünk, hogy hangos cisszenés közben elpárolog az összes körülöttünk, és hirtelen sólepárlóban találjuk magunkat, de vállaljuk a kockázatot.

Este aztán a város olyan részeit próbáljuk felfedezni, amit addig még nem láttunk. Így aztán átmegyünk a hídon a város másik felébe és meglátjuk azt a helyet ahova házat szeretnénk építeni, hogy egész nyarakat tölthessünk itt a jövőben. Elvégre tanárnak készülök. És gondoltuk ki is adhatnánk egy részét. Én megrajzolom, Ati megépíti, a másik két leányzó pedig intézi a pénzügyeket. És végül készítenék hozzá egy weboldalt is reklámcélból. Jó terv, nem? És persze mindenkit szívesen fogadunk aki kész egy valag pénzt fizetni érte. Elvégre valamiből finanszíroznunk kell a luxust. Szóval hol is tartottam mielőtt beleért a kezem a bilibe? Oh, igen, a sétánál. Sétálunk még egy kicsit, látunk egy olyan elképesztő rózsaszínű fénnyel megvilágított szállodát, amitől még Barbie is besokallna, és ismételten a whiskey elképzelt és valóságos illata húz minket haza.

Egy frissítő zuhannyal és két órával később – mint már mondtam hárman vagyunk lányok – békésen kikutyorodunk a teraszra lányos dolgokat mívelni: manikűr, pedikűr, stb., törölközőbe csavarva miközben alul gyülekeznek a jobbnál-jobb pasik. Mint már mondottam egy kézilabdásnál szálltunk meg, és szép lassan besorakozik hozzá a fél csapat. Mi pedig fentről gyönyörködünk a szép szál legényekben. Már csak egy szerenád hiányzik, vagy egy erkély jelenet Rómeó és Júlia módra. Na jó, ismét belecsúszott a kezem a bilibe. Egyébként is mindenki családdal jött. Viszont látjuk az utánpótlást kibontakozni: kettő – két külön kézistől származó – körülbelül kétéves kislány feláll egymással szemben az alsó teraszon és méregetik egymást. Egyiküknek egy baba van a kezében, ami látszólag a másiknak is megtetszik. Egy hang nélkül az addig baba nélkül ácsorgó kis göndör szöszi angyalarcú kislány megragadja a játékot, és túszul ejti. Mire a másik szintén göndör szöszke lekever neki egy hatalmas taslit, és visszaveszi a babát. Mindezt egy hang nélkül. Ezután pedig tovább méregetik egymást, a felnőttek pedig észre sem veszik a közjátékot. Mi fentről figyeljük a párbajt, és nagyokat visongung ennyi cukiság láttán.

5. Nap: szerda, július 16.

A hajókirándulás napja.

Korán kelünk. Én mondom, fájdalmasan korán. Nagy szükségem van a koffeinadagomra. Legalább akkora, mint haldoklónak az utolsó kenetre, de mondhatnám annyit használ, mint halottnak a csók. Félig alva elbotorkálunk a kikötőbe, majdnem elsőként érünk a hajóhoz és a helyi emberek elképesztő kedvességének köszönhetően grilleződünk a napon egy ideig míg végül felszállhatunk majdnem utolsóként. De előtte még összeszámolom a mentőcsónakokat, biztos ami tuti alapon. Úgy tűnik elég lehet, mivel a végletekig udvarias helyiek úgyis mind betolakodnának az elsőbe, és nekünk megmaradna az összes többi, így nem aggódom tovább. Miután ezt megbeszélem magammal, hatalmas nyugalommal szállok fel a hajóra. A hajón található emberek elképesztőek, ami kell is ahhoz, hogy ne unjuk magunkat halálra a több mint három órás út alatt.

(Szerzői megjegyzés: a következő szakaszon búcsúzzunk el a politikai korrektségtől…)

Na szóval az emberek. Van egy család – férfi, nő, fiú, lány – nagyjából annyit nyomnak, mint a kifejlett lovak, ezért kifejezett szerencse, hogy a hajó közepén foglalnak helyet és így nem billen el a hajó egyik oldalra sem.

Egy másik család igen gazdagnak tűnik a felvonultatott mobiltelefonok alapján, de ugyebár pénzen nem lehet intelligenciát vásárolni. Az útjuk célja vagy Rab szigetének megtekintése – ez kisebb valószínűséggel – vagy hogy a nagymaminak udvarlót csípjenek. Az antitkvitás, aki pulikutyaként követi őket mindenhova, áttetsző vagy inkább átlátszó ruhát visel, ami repked körülötte a szélben felfedve minden ráncot, amije van, olyan helyeken is, ahol nem is gondoltam, hogy lehet. És nem is innen akartam megtudni.

Egy ki tudja hányadik hölgyutas pedig két csemetéjének asszisztál a háromórás zabálásához, mert gyakorlatilag egész út alatt tömik a majmot.

Körülbelül félúton egy csoport tini csatlakozik a színes kavalkádhoz. Mindig azt mondom, ha meg akarod tudni mi a legfrissebb menő trend a ruhákban, boncolgasd egy tini öltözetét – ne a tinit, az illegális lenne – és remekül fogsz szórakozni. Ők felvonultatják a szivárvány összes színét és árnyalatát, és természetesen minden pillanatban ellenőrzik is, hogy az egy perce csekkolt összeállítás még mindig kifogástalan-e. Aztán rájövök, hogy ilyeneket fogok tanítani az életem hátralévő részében és a "mókás" jelző sikítva távozik a képzeletemből.

Az út során kedves felszolgálók mindenféle alkoholos itallal lepnek meg minket, ami a közvetlen napsütéssel együtt igen halálos páros tud lenni; majdnem olyan mint Bonnie és Clyde.
Nos, tegyünk úgy mintha odaérnénk a szigetre mielőtt elfogy a papír vagy nem forog már mi is? Ja igen, a toll a kezemben.

Rab szigete gyönyörű, az idegenvezető pedig nagyon lelkes. Ezt a bőrünkön is érezhetjük, szó szerint, mivel a nyáladzásával egy medencét is meg lehetne tölteni. Mindent egybevetve azért nagyon kedves, és érdekes dolgokat is mond a városról. Többek között megmutat négy templomot amelyek közül mind a sziget legrégebbije. A séta után visszatérünk a hajóra és elfogyasztjuk az ebédet: frissen fogott és elképesztően ízletes tengeri halat és burgonyasalátát nagyon finom helyi borral. Majd pedig újabb sétára megyünk, ezúttal vezető nélkül. A tornyok csodaszépek, a kilátás belőlük pedig még inkább. Ismét átmegyünk idióta turistába és persze mindent a lencséken keresztül nézünk. Víz itt, víz ott, hegy amott, torony torony után, templom, keskeny utcácska keskeny utcácska után. Gyönyörű! Négy óra körül elindulunk vissza Pag szigetére, de még mielőtt minden simán menne, egy huszáros fordulóval visszasietünk a kikötőbe mert egy családot majdnem ottfelejt a hajó. Persze elkéstek.

Tényleg nem direkt mondom, de ha létezik ilyen akkor ők az abszolút szerencsétlen típusok. A két szülő úgy néz ki mint két létra akik egyfolytában támolyognak valamerre, de a két láb mindig másmerre. A nő, hihetetlenül szexuálisan, biciklisgatyóban nyomul, abban a fajtában, ami aztán még véletlenül sem hagy semmit a képzeletre, valamint egy extra válltöméses pólóban, amiben Kuldik Julit kiüthette volna a Deltából. Ja, a fejbeeső baseball sapkáról nem is beszélve. Emberünk egy Hawaii mintás ingben parádézik, de annak is a legbénábbjában, és egy hipermodern kamera tapad a tenyerébe egész úton. Ez persze egyáltalán nem illik bele az összképbe. Na mindegy. Egész úton rohangálnak fel-alá a hajón, mint fing a gatyában. De azt hiszem ezen a ponton be is fejezem az emberek leírását mielőtt eldurvul a helyzet.

(Szerzői gondolat: letörlöm az izzadságot a homlokomról, talán innentől jobban megfelel korunk ízlésének a beszámoló…)

Szóval a visszaúton nagyon kényelmes székekbe sikerül leroskadnunk, de ezzel meg is nyerjük a hangszórókat a fülünk tövébe és hazáig élvezhetjük a helyi popzene remekeit. Körülbelül hét óra tájban érünk vissza Pag szigetére – végre – és én ezt azzal ünneplem, hogy kiszálláskor lezúgok a rámpáról. Elnéző mosolyokkal felmosnak a kikötő betonjáról, én pedig maradék önbecsülésemet és méltóságomat összekapirgálva elvonszolom magam a helyszínről.

Hát, van ez így. Ja mielőtt elfelejtem, itt és most szeretném kijelenteni, hogy nem egy elvonó-beutalóra pályázok szülinapomra. Azt is szeretném leszögezni hogy részeg sem voltam. A kapitány hibája volt teljes mértékben. Rossz helyen állt meg a hajóval, ottfelejtette a lépcsőt a másik kikötőben én pedig szoknyában voltam és cuki pipellőben. Ez pedig mindent megmagyaráz. Na, lapozok is.

Hazafelé veszünk még pár képeslapot – ha te nem kaptál belőle akkor a tiédet biztosan elhagyta a posta. Csak viccelek. Majd este megnézzük valamelyik német csatornán a Buffy és az Angel éppen akkor futó aktuális részét, és szokás szerint elfogyasztjuk az esti whiskey adagunkat. Ja, és mielőtt valaki azt hinné: nem, nem vagyok alkoholista. Csak az emésztésem érdekében teszem.

6. Nap csütörtök, július 17.

Egy egész nap a strandon.

Semmi égbekiáltó nem történik, de megunjuk a pörkölődést a napon. Elvonulunk a sötét oldalra, az árnyékba. Manapság ez népszerű hely. Kellemes indirekt napsütésben töltjük a napot. Jó. Sokat úszkálunk és megbizonyosodunk róla, hogy ilyen barnák még az életben nem voltunk. Amennyiben ezt most Ati olvassa, ő ne röhögjön. Természetesen hozzá képest világítunk, mint néger fogsora a sötétben (Szerzői gondolat: upsz), de az eredeti halálsápadthoz képest már egészen beszínesedtünk.

Nagy általánosságban a tengerben való úszkálás kellemes dolog. A sós víz segít fennmaradni a vízen, így még akkor sem süllyedsz el ha akarnál. Hacsak nem pakolod meg a gatyót súlyokkal. A tenger alja, vagy tengerfenék, tele van zöldségekkel, rendszertelenül közlekedő halacskákkal és kagylókkal, amiket időnként kilökdösnek a hullámok, de különben kristálytiszta, a kéknél is kékebb, és kellemesen langyos. Ettől függetlenül persze minden alkalommal amikor megközelítjük a víz szélét egy örökkévalóságba kerül amíg teljesen elmerülök a vízben, de a kezdeti vacogó állapot mindig gyorsan átvált nagyon is megszokhatóba. Az íze természetesen egyáltalán nem ilyen. Az ízvilág: víz és sóbánya. Fertelem. És még kicsit halszagú is. Viola, ez a tengervíz.

Visszatérve a tengerhez – mellesleg de szeretnék visszatérni a tengerhez, pláne hogy most éppen itthon ülök a borongós húvösben – az első dolog amit ezen a délutánon meglátok, az a Miniszterelnökünk virító feje a helyi újság címlapján. Nem igazán értem, hogy miről van szó a cikkben, de később értesülök, hogy semmi eget rengető nem történt, csak a magyar olajtársaság horvátországi terjeszkedésének pénzügyi vonatkozásait taglalják. Így aztán visszafekszem, és tovább élvezem a semmittevést. Este huszadszorra is végigsétálunk ugyanazokon az utcákon amiken előtte, de ez nem zavar minket. Most felöltözünk csinibe, de ez sem segít, az este végén is szingli vagyok. Mivel a húsz percben, ami ahhoz kell hogy végigjárjuk a belvárost, nem történik semmi említésre méltó, így a harmadik kör után hazamegyünk. Elmosogatok, micsoda boldogság, aztán véget is ér a nap.

7. Nap: péntek, július 18.

Utolsó napunk a strandon.

Egész sokáig alszunk: késik a kávé. Nem tudom mi történt Atival. Biztos az a késő esti TV műsor fárasztotta ki annyira, hogy nem fél kilenckor, hanem csak kilenckor kelt minket. Annyira bánt. Na mindegy. Megreggelizünk és villámgyorsan elhúzunk a strandra. Megint az árnyékos felé vesszük az irányt, illetve rögtön ezután a víz felé. Úszni szeretnénk, de annyira fúj a szél, akkora hullámokat gerjeszt, hogy inkább nem kockáztatunk. Letörten, mint a bili füle, visszabaktatunk a fák alá hangyát számolni és megnézni Ben baba soron következő kalandjait. Ez az apróság Németországból került ide, körülbelül egy éve szórakoztatja a nagyvilágot, és ilyen édes babát még nem láttunk. Egyfolytában eszik, mókás pofikat vág, lovagol az anyukája hátán, elolvassa a nagymamija újságját, vagy épp mással foglalja el magát, de mindvégig ennivaló. Én egy kicsit még grillezem magam, miközben Ati színügyileg közel került ahhoz, hogy összekeverjék egy bennszülött afrikaival. Még kétszer próbáljuk aznap meghódítani a tengert, lényegesen több sikerrel. Délután még egy eszeveszett pankrációt is produkálunk a strandot benépesítő embereknek. Ati ugyanis megpróbál bedobálni minket a vízbe. Először engem. Én erősebbnek bizonyulok és sikerül biztonságos vizekre eveznem, méghozzá Hajni háta mögé. Helga könnyebb prédának tűnik, már a méretél fogva is. Ő viszont szoros emberfogásos taktikájának köszönhetően úgy csüng Atin, hogy képtelen elhajítani. Ügyes vagy kislány! És Atinak sok szerencsét kívánunk a jövőre vonatkozóan. Már csak azt nem értjük Hajnit miért nem akarja sosem eldobni… Ez nem ér!

Aztán visszatérünk a törölközőinkhez még több hangyát és egyéb kisállatot számolni, olyanokat amik még hiányoznak a kollekcióból: láttunk első este skorpiót, megvolt a kötelező női sikolykánon, második este pókot, ismét koncerttel köszöntöttük, és patkányokat Rab szigetén a pálmafában, szerencsére ott is maradtak. Pláne, mivel csak akkor vettük észre őket miután beálltunk az összes fa alá fényképezkedni majd kis kaparászásra megfordultunk és a patkány ami szembenézett sajna nem viselt séfsapkát és fakanál sem volt a kezecskéjében. Fujj… Mindent egybevetve a nap sajnos gyorsan elrepül, mint Safin teniszütője egy vesztes meccsén, és rá kell jönnünk, hogy a nyaralásunk majdnem végetért. Megéhezünk, ami vissza is terel minket a villába. Összedobunk valami vacsorafélét és elkezdjük összepakolni a cuccainkat is. Kitakarítunk egy kicsit és szendvicseket készítünk a hazaútra. Azt hiszem egy hadseregnek is elég lenne, vagy egy világkörüli útra. Majd miután elbúcsúzunk a házigazdától, időben, nehogy hajnali indulásunkkor lemaradjunk róla, kapunk ajándékba két üveg helyi bort. Hmmm. Azt azért nem gondolom, hogy ennyire nyilvánvaló volna a vonzódásunk a százalékok felé. Úgy értem, egész héten teljesen józannak látszottunk. Még négykézláb sem közlekedtünk a hajós balesettől eltekintve. Mindenesetre, így vagy úgy, lassan vége a napnak, és már csak a szépre emlékezhetünk. Na mielőtt elkezdek mindenféle popdalokat idézni itt le is zárom ezt a napot.

8. Nap: szombat, július 19.

A visszautazás napja.

Azt szerettem volna ha ez a nap sosem jön el. De eljött. A fenébe vele. Felébredünk, megint nagyon, nagyon, nagyon korán, és ha ez még nem volna elég nagy sokk, Atinak sikerül emlékezetessé tennie. Hajni és én már valahogy kivakartuk magunkat az ágyból, de Helga még csukott szemhéj alól szemléli a világot. Ekkor Ati beegyensúlyozza a kávéját a szobába, és megpróbál a másik érzékszervére hatni: az orra alá tartja a csészét. Ekkor Helga valami földöntúli erőket mozgósítva feltolja a szemhéját egy milliméterre, de a nagy sötét csésze mögötti nagy sötét alaktól úgy megijed, és olyan visításba kezd, hogy Ati majdnem szívszélhűdést kap és nem kis munkájába kerül, hogy a csésze ne Helga feje tetején végezze. Mikor a felek abbahagyják a sikítozást és a röhögést és rájövünk, hogy gyászos napra ébredtünk, mindenki visszatér a melankolikus hangulatába és eszeveszett reggelizésbe, pakolásba kezdünk. Végül elérkezik a nem várt pillanat, búcsút mondunk a villának – na nem az evőeszköznek – és elindulunk hazafelé. Természetesen első utunk a benzinkúthoz vezet, ami kb 10 méterre van a villától, de aztán az egész úton a benzinkutakat kell figyelni nehogy ottragadjunk valahol. Így aztán kimeredt szemekkel figyeljük az elsuhanó épületeken a feliratokat, és hangos visítással jelezzük körülbelül tizenöt percenként amikor egyet megközelítünk. Eddigre persze már tudjuk, hogy a Miniszterelnökünk a magyar olajkutak horvátországi későbbi előfordulását hirdette, még viccelünk is vele, hogy megvárjuk-e amíg felbukkannak.

A visszaút hosszú és ismét dugó dugót követ. Megállunk a Plitvicei tavaknál, hogy egy kicsit körülnézzünk, és kinyújtóztassuk az elgémberedett virgácsainkat. Ha azt mondtam Pag lélegzetelállító volt – és akkor sem hazudtam – akkor Plitvice majdnem életveszélyes. A víz, ebben az esetben nem a kéknél kékebb, hanem csodálatosan türkiz színű, a legtürkizebb, amit valaha láttam. Szemet gyönyörködtető látvány mindenestől. Most hirtelen kifogyott a szókincsem, szóval ha valaki nem tudja elképzelni, akkor vagy menjen el és győződjön meg róla személyesen vagy keressen rá az interneten.

Nos, még mindig álmélkodva elindulunk sétánkra, és három óra alatt be is járjuk a park egy részét. Mi nem éreztük ennyinek annyira élvezzük. Egy ponton majdnem elgondolkodunk otthon vagyunk-e, mert rengeteg magyarral találkozunk a tavaknál. Később még viccelünk is, hogy ha mindenkit csatasorba állítanánk, el is foglalhatnánk Plitvicét egy szempillantás alatt. Itt abbahagyom a lázítást.

A szendvicseknek természetesen megint csak minimális részét nyammogjuk el hazafelé. A kilométeres dugók pedig már egyfajta komfortérzetet is adnak, tudjuk, hogy jó felé megyünk. Ettől függetlenül fáradtak, izzadtak, szomjasak és miegyebek vagyunk. Végül nem messze a határtól az autópályára visszatérve találunk egy benzinkutat, megtankoljuk a limuzinunkat és semmi idő alatt át is lépjük kis hazánk határát. Már késő van, és hatalmas boldogsággal tölt el minket, hogy nagy veszteségek nélkül megúsztuk a kalandot (a gyűrűt és a méltóságomat kivéve). A nyaralásunk véget ér és meg kell elégednünk az emlékekkel és egy bizonyítékkal: barnábbak vagyunk, mint valaha. Ez persze villámgyorsan megváltozik, mert pár nap alatt az összes kis barnaságom hanyatt-homlok lemenekül rólam.

Nos, ennyi volt a nyaralónaplóm. Akik olyan szerencsések voltak hogy átélhették velem, azoknak köszönöm a részvételt. A többieknek köszönöm hogy elolvastátok, és remélem egyszer ti is eljuttok Horvátországba hogy átélhessétek magatok is.